HOGY MIÉRT IS FONTOS AZ ÖNISMERETI MUNKA?
Egyik kedves kliensem betekintést enged naplójába és engedélyével adom közre a következő sorokat. Nem változtattam rajta semmit, csupán a neveket vettem ki a szövegből
"2024.05.20. Kata rávilágított egy nagyon fontos dologra. Hogy az én megoldásii stratégiám a megsértődés. Ha csak vélten vagy valósan bántanak, megsértődöm. Vagyis egy lázadó gyerek vagyok, mert vagdalozok, haragszom, anyámtól vett mintákkal vágok vissza. Ami nem is visszavágás. Mert miért is kellene visszavágnom? Előrébb jutunk-e azzal? Nem. Az egyedüli előnye, hogy megmutatjuk a másiknak, hogy mit okozott nekünk. Úgy érzem, mintha egy mocsárban lettem volna eddig, amiből nem tudok kimászni. Soha nem tettem igazán semmit. Nem mozdítottam előre az életemet. Tettem, amit elvártak. Igen. Először anyámnak feleltem meg, aztán a férjemnek. Anyám nagyon mélyen belém véste, hogy nincs jogom megsértődni, kérni, ha valamit nem úgy hajtok végre, ahogyan azt elvárják. Ezért nem mertem kinyilvánítani a véleményemet, sőt, sokszor inkább nem is volt, hogy ne kerüljek bajba miatta. Baj alatt értsd azt, hogy ha valamit nem úgy teszek, ahogy elvárják és akkor nekem már nem lehet elvárásom, nem maradhatok határozott sem, csak tűrnöm kellett mindent.
Ha nem tanultam, nekem rontott és tépett. El is érte, hogy egy vélemény nélküli droid legyek. A férjem megmentett, mert magamat nem tudtam volna. Szó szerinte megmentett. És én nagyon szerettem, szeretem most is. De a mintát én követtem, ahogy addig is. Mindent a másik szája íze szerint tenni. Mert akkor talán majd akar engem. Akkor nem aláz meg. Akkor nem semmisülök meg, hanem élek. Akkor talán érzem azt a lelki közösséget, amit mindig is kerestem. De el voltam vakítva. A férjem nem várt volna el tőlem ennyi mindent, magam tettem börtönbe magamat.
A saját véleményemben sohasem bíztam, mindig kellett valaki aki helyettem dönt. Cserben hagytam magamat. Nem alakultam ki.
És most 40 évesen meg kell keresnem önMAGamat. És haragszom a világra. Magamra is. Nem vállaltam a felelősséget soha, mert nem működtem felnőtt üzemmódban. Lázadó gyerek voltam, aki üvöltött, ha elpattant egy húr. Nem tudtam érveket felsorakoztatni, mert az életemben sokáig meg sem hallgattak igazán. Az elvárásokat éreztem. A nagyszüleimét, az anyáét. Ha nem úgy cselekedsz, ahogyan elvárják, akkor beláthatatlan következményei lesznek és én ezektől mindig féltem.
Nem tanultam meg vállalni önmagamat, a becses véleményemet, inkább azt akartam legbelül, hogy sajnáljanak, ne támadjanak, mert folyton védtelennek éreztem magamat. Megadtam az engedélyt másoknak a bántásra. Belül ez volt.
Most meg kell találnom magamat a férjemmel és a 3 gyerekemmel. És tudni, hogy ezt az egészet, ami körülvesz és legbelül a belső MAGot is a szeretet működteti."