Van egy olyan szokásod, hogy visszarántod magad a mélybe?

Van egy olyan szokásod, hogy vissza-vissza rántod magad a mélybe?

Mintha ez valami morbid, megmagyarázhatatlan módon jól esne?

Vissza a szomorúságba, aggodalomba, bánatba, önsanyargatásba.

Ez a stratégiád, ezt a működést szoktad meg. Ennek az eredetét, azaz, hogy milyen mintákból, nézőpontokból, hiedelmekből, esetleg belső parancsokból, engedélyekből ered, mindenképpen érdemes megnézni. Azonban ez nem elég.

Hiába látsz rá a mintázataidra, hiába ismered fel, hogy akár generációk óta ez stratégia fut végig a családodon, akkor is ez a tiéd. Saját életedre, arcodra formáltad és neked kell kezdeni vele valamit. Nem oldja meg a harag, neheztelés és - sok esetben - a felismerés az adott problémát.

Ez a fajta viselkedés függőséggé válhat, főleg, ha évek, akár évtizedek óta velünk van. Tenni kell azért, hogy többé ne gátolja az életed. Mégpedig neked kell tenni érte.

Attól, hogy ezt nem tudod úgy megfogni, mint egy alkohol, kábítószer vagy sorozatfüggőséget, attól még ott van. Gondolj bele, akik évek óta szenvednek az előbb említett láthatóbb függőségekben, sok esetben “vért izzadnak”, hogy kijöjjenek belőle. Mennyi akaraterő, kontroll és tudatosság kell hozzá?!

Az, hogy lehúzom magam, szabotálom magam vagy negatív gondolatokkal bántom magam, láthatatlanabb, nehezebben felismerhető és nem kezeljük függőségként.

Pedig az én véleményem az, hogy érdemes lenne úgy hozzáállni.

Mert van, hogy ez a tendencia már nem csupán egy szokás, hiszen valamelyest kielégülést ad még akkor is, ha fáj, ha nem szeretsz benne lenni, nem szereted amikor így viselkedsz, mégis csinálod.

Mit akarsz ezzel bebizonyítani? “Látjátok, hogy nem vagyok elég értékes? Én megmondtam!” “Ugye, hogy nem sikerült! Már a legelején megmondtam, hogy nem fog sikerülni és látjátok, mindenki látja, hogy tényleg csak ennyire vagyok képes?” (Ez csak pár gondolat abból a több milliárdból, ami az emberek fejében megjelenhet.)

Logikátlan, tudom. Irracionális, tudom. Mégis működik és fut a tudatalattiban ez a program.

Az önismereti munka nem mindig könnyű, sőt sokszor nehéz, fárasztó és fájdalmas.

De valahogy még mindig nem kap akkora hangsúlyt, mint egy szemmel látható függőség, ami gyorsabban építi le a fizikai testet és az elmét.

Elbagatelizáljuk vagy hamarabb feladjuk vagy szimplán csak nem veszünk róla tudomást - ilyen vagyok és kész. Majd lesz jobb. Persze mindig vannak jobb időszakai az embernek, de ha tudjuk, hogy eljön az az idő, amikor elromlanak a dolgaink, akkor az már egy program, szinte várjuk, hogy elmondhassuk magunknak, hogy “biztonságban” vagyunk mert tudtuk mi fog következni. Ismerjük a tendenciát, ismerős talaj - akkor most jön az, hogy valamilyen módon lerántjuk magunkat a mélybe. És arra van is eszköztárunk.

Azaz kialakítottuk már stratégiát arra, hogyan viselkedik és hogyan működik egy ember, aki a mélyben van, akit senki sem szeret, akitől elfordulnak, akinek semmi nem sikerül és aki nem képvisel értéket.

Arra nincs eszközünk, hogyan éljünk folyamatosan kiegyensúlyozott életet, hogyan csökkentsük a kilengéseinket egyre kisebbre és hogyan tagadjuk meg magunktól azt a parancsot, hogy lerántsuk magunk, illetve hogyan adjuk ki az engedélyt arra, hogy a felszínen maradjunk, harmóniában, szeretetben és boldogságban.

Ez egy félelmetes világnak tűnik - most még - mert az eddig ismert komfortzónánkon kívülre esik.

Mi lenne, ha új szokást, egy előrébb mutató szokást alakítanánk ki magunknak? Ha már az nem férne bele az életünkbe, hogy ne a boldogságot és önmagunk tiszteletét válasszuk?